Az ihletettek

Az ihletettek, kik egykor éltek
Most fenn az égen ragyogó fények.
Az emberekbõl - mikor Õk elmentek,
Kiveszett minden, mit addig ismertek.

Hisz' Ők még láthatták a rejtettet,
Éberen szemlélték az életet.
Lelkükben tartották az õs-rendet,
Az igaz nyugalmat s a bölcs csendet.

Ki tiszta volt - még lehetett szeretni.
Ki nemes volt - még lehetett becsülni.
Ki ember volt - még lehetett tisztelni,
Ki érzõ volt - meglehetett ismerni.

Most fényükkel az utat mutatják.
Kiben tovább él lelkük, vigyázzák.
S azokat, 'kikben az ihlet rejlik,
Útjukat mutatva elkísérik.

Kik a világ zajától tartózkodnak,
S az értelmetlentõl óvakodnak,
Azoknak élete is oly egyszerû,
Dicsõ, magasztos, bölcs és gyönyörû.

Mit lelkükbe zártak oly mélységes,
És úgy, mint Ők maguk is: fenséges.
De lényük meg mégsem ismerhetõ.
Mint a sûrû köd: át nem derengõ.

Nem voltak mohók, nem voltak restek,
S mint emberek, bûnbe sosem estek.
Õrült álmokra sohasem vágytak
És a szennyesbõl tisztát formáztak.

S bár az Örök-Lét példái voltak,
A létezõn túl újat nem alkottak.
Csak emlékük él, egykor itt éltek.
Minden más lett mióta elmentek.



(2001. -Thalis Silvenier - Ősök ciklus)